Adventi kert

Szeretem az ünnepeinket.

Már a gyermekeim óvodai ünnepeit is szerettem. Az első ősszel, a Szent Mihály-napja volt. A bátorságpróbát ők egyenként élték meg, az óvónők akadálypályát építettek székekből, tuskókból, leplekből, azon kellett átkelniük. Hét végén aztán családostul találkoztunk. Mindenki vitt egy jó adagot a szezon zöldségeiből, azt együtt megtisztítottuk, aztán nekikezdtünk a kőleves főzésének. Az alap persze a már évek óta kifőzött kő volt. Elkészítettük a sárkányokat, aztán irány „sárkány teregetni” a Nagyszénás lejtőire. Mire visszaértünk, a leves is elkészült. Hmmm!

A következő alkalomra, Szent Mártonra legtöbbször a hó vagy jég is megérkezett. Ilyenkor a falu centrumában, a Templom téren találkoztunk, minden ovis magához vette az általa készített mécses tartót, meggyújtottuk a lángokat, és együtt elindultunk az óvoda felé. Egy idő után szétszakadt a menet, szép látvány volt, amikor a lejtős utcán itt is, ott is bandukolt egy-egy törpe a mécsesével. Az óvodát feldíszítették, kivilágították gyertyákkal. Alig fértünk be, de soha senkinek nem gyulladt meg a ruhája. Ott néhányszor elénekeltünk egy Szt. Mártonról szóló dalt, miközben azt el is játszották a gyerekek. A dal szerint Márton egy téli éjszakán a szállása felé lovagol, útközben meglát egy koldust, de mást nem tud neki adni, ezért megfelezi a köpenyét, ráteríti a felét (okos szent, így ő sem fázik). Éjjel álmában megjelenik neki a Tiszta Fény.
Ezt követően jót falatoztunk, finom kalácstésztából készített manófigurákat is kaptunk.

Az óvodai ünnepek közül számomra még a nyárünnep volt emlékezetes. Erre mi, szülők is készültünk ügyességi játékokkal, s persze sok-sok finomsággal. Az egyik ilyen játék a besötétített sátor volt, ott különböző dolgokat lehetett tapogatás alapján felismerni. Aztán lehetett pl. elrejtett kincsek után ásni a homokozóban. Ezek jutnak hirtelen eszembe, de volt még sok egyéb.
A nyárünnep azzal kezdődött, hogy az óvónők elbáboztak egy mesét. Aztán jöttek a játékok, falatozás, a napot tűzugrással fejeztük be.

Az ünnepek nagy részét óvodás, majd iskolás gyermekeimmel együtt éltem át, s hat éve, mióta én is Waldorf-tanár lettem, pedig már a saját iskolámban. Tavaly volt 13.-os az osztályom. Előtte, 12.-ben sikerült kitalálnunk a legizgalmasabb Mihály-napi próbát nekik. Egyenként kellett végigmenniük a Budavári Labirintus egy részén vaksötétben. A kollégám indította őket, mivel én elsőnek mentem. Mesélték a srácok, hogy eleinte nem volt para a várakozás, jókat nevetgéltek, de azok, akik a végére maradtak, azoknak egyre nyomasztóbbá vált, hogy a többieket elnyelte a sötétség, amely majd rájuk is vár. Én pedig azt éltem meg, hogy körülöttem egy idő után valamilyen fénybura alakult ki. Ha nincs külső fény, akkor jön a belső.
Márton-napon (nálunk ilyenkor van a bazár) 9.-ben volt a legjobb teaházunk. A pincében rendeztük be, s mivel indiai teaház volt, erre az alkalomra még szárit is vettünk. A Központi Szabó Ervin Könyvtár előtt próbáltuk fel, mivel a közelében túrtuk, s azt hittük, csak bele kell tekerődni, ezért jókat röhögtünk azon, hogy csak ugrálva tudtunk benne közlekedni – no persze az utca népe is jól szórakozott.
Amúgy teljesen 9. osztályos minőségben sikeredett a teaházunk. Két cipőtartó polcból és iskolai asztalokból épült meg a szépen letakart pult. Kívülről jól mutatott. Ám belülről egy idő után annál katasztrofálisabb volt a kosz és a káosz. Kiderült, hogy le sem mosták a polcokat, s azon aztán folyt mindenféle, arra rakták a többször felhasznált tea filtereket is. A pincérek nem akarták átadni a munkát az utánuk következőknek, így egyszerre többen szolgáltak ki, mint ahányan előkészítettek vagy mosogattak. Ha nagyon tele találták önteni a bögrét, akkor leitták a felesleget. Mindez persze csak este derült ki. Néhányan bent aludtunk, akkor mesélték el, mi minden történt a színfalak mögött. Addig a jótékony gyertyafény azt is homályban hagyta, amit aztán lámpafénynél megpillantottunk. A tornatermi matracokon addigra galacsinná gyűrődtek a takarók, és igencsak átitatódtak a különböző fantázianevű löttyeinkkel.

Az egyik legszebb ünnepünk az advent, illetve az adventi kertjárás.
Nálunk ez osztályonként történik, másutt, ahol ehhez elegendő nagyságú tér van, ott a felső tagozatosok együtt vannak az összes tanárral és azokkal a szülőkkel, akik részt akarnak venni. Belépünk egy nagy, sötét, hűvös és csendes terembe, ahol még olyan érzéki benyomások is érnek minket, mint a fenyő, az alma és az égő gyertya illata. A földön fenyőágakból hatalmas spirál van kirakva, közte aranycsillagok ragyognak. A közepén kis asztalka áll, rajta hatalmas gyertya ég, mellette virág (általában vörös rózsa és liliom).
Leülünk az odakészített székekre. Az osztálytanító a kicsiknél, vagy a nagyoknál az osztálykísérő fog egy almába tűzött gyertyát, és bemegy a spirál közepébe. Ott a nagy gyertyáról meggyújtja a saját gyertyáját, majd kifele menet egy csillagra helyezi. Ezután sorban következnek a gyerekek, akik ezt ugyanígy megteszik. Mire mindenki végzett, gyertyafényben úszik a terem, és meleg van. Közben a többiek adventi dalokat énekelnek, zenélnek, volt olyan is, hogy idézeteket olvastunk fel. De lehet egész idő alatt néma is a társaság.
A felsősök már vagy duplaspirált, vagy lemniszkátát (végtelen jele) járnak, párosával. A duplaspirálon sem olyan könnyű végigmenni, vannak, akik eltévesztik a bejáratot, rosszul indulnak el, aztán egyszer csak szemben találják magukat a másikkal. A lemniszkáta egyszerűnek tűnik, de azok, akiknek az irányokkal vannak problémáik, rendre eltévesztik az utat. Ebben a formában még az is szép, hogy középen, a metszéspontnál találkoznak a párok. S hogy ki lesz az ember párja, az sokszor a véletlenen múlik. Attól is szép tud lenni, ha a két ember figyel egymásra, egymáshoz igazítják a lépteik ritmusát. Az osztályommal mi a hiányzók helyett is bejártuk az utat.

Az adventi kert eredete ismeretlen, a népszokások között nincs nyoma, de minden Waldorf-intézményben megünneplik. Talán egy svájci gyógypedagógiai központban dolgozó nővér vagy egy gyógypedagógus vezette be ezt a szokást.
A spirálról mint szimbólumról sokat lehetne írni. A latin spiro ’lélegzem’ igéből képződik a spiritus ’lélek’. A legősibb építményeken látható. A gyerekrajzokon akkor jelenik meg, amikor a kör, és az ember individualizálódásának folyamata ismerhető fel benne. Így az adventi spirálban is az emberi individualizálódás útját járjuk, amíg befele haladunk. Minden gyerek egyedül indul az útra, befele a spirálba, némelyeknek segítségre is lesz szüksége, és az így teljesen jól van. A spirál legbelső pontjában megtalálja a fényt, ebben a képben az adventi út jelenik meg. Kifele menet minden gyerek saját gyertyáját a többi közé teszi: a közösség rendelkezésére bocsátja. Először az individualizálódás útját járjuk, hogy aztán saját erőnket a közösség javára bocsássuk. Ez minden emberi élet útja.


Ma négy osztály kertjárását ültük végig egy kolléganőmmel, mivel egyikünknek sincs most saját osztálya. Mi szedtük össze a végén az almákat a spirálból, aztán vittük be a termeikbe. Fura, hogy épp a 9. és a 10. tudott komoly maradni. Szépen énekeltek, a 9. osztályosok ráadásul tanári segítség nélkül, az osztálykísérőik nem valami nagy dalosok. Az imádott tízedikeseim (velük volt a filmepochám) annyira érzékenyen figyeltek egymásra, segítették egymást! A 11.-ben egy fiú folyton kappanhangon énekelt, a többiek utólag jól leteremtették, miért rontja el a mások ünnepét. A mostani 12., a legnehezebb osztálya a felsőnek egész tűrhetően végigcsinálta, nyolcadikban még simán átgázoltak a fenyőágakon kifelé menet. Persze a fiúk közül néhány most is halkan pusmogott. Velük sokat kínlódunk, de most csak azt láttam, milyen gyönyörűek, azt éreztem, mennyire nehéz lesz nélkülük.